Most dr. Bogárdi Szabó István püspök kísér minket vissza Kálvinhoz, és arról beszél, hogyan viszonyult ő a radikálisokhoz, vajon milyen politikai irányvonalakat támogatott?

Dr. Bogárdi Szabó István:

Kálvin maga is menekült volt, és Genfben sok francia menekültet fogadván, folyamatosan kénytelen volt reflektálni a Franciaországban folyó dolgokra. Per-sze ő nem volt radikális, sőt abszolút konzervatív volt, hiszen azt mondta, hogy itt az Isten törvénye, a Tízparancsolat, az élet jó rendje, e szerint kell élni. Tessék megnézni, hogy ho-gyan rendezte be Genfet! Konzervatív volt, még akkor is, ha a katolikusok azt mondták Kálvinra, hogy világfelforgató, borzasztó,rettenetes személy. Genf egész működése sza-bályozott, kiszámítható és világos volt, szigorú törvények szerint működött. Hol volt Kálvin Genfje a münzeri királyságtól? Ők radikálisak voltak, meghirdették a földi mennyek orszá-gát, ahol bemondásra bárkit ki lehetett végezni. Ég és föld különbsége van a kettő között. Egy vonatkozást szeretnék felidézni: Kálvint folyamatosan kérdezték a hugenották, az el-nyomott és üldözött francia protestánsok, hogy elmehetnek-e odáig, hogy letegyék a királyt. Nagyon érdekes, amit Kálvin mondott erre. Akármennyire konzervatív volt ő, ebben Aquinói Tamással ért egyet, és azt mondja, hogy igen. Tehát nem a lutheri két birodalom elmélettel ért egyet, mely szerint mindig mindent el kell viselni, ha zsarnok ül a nyakunkon azt is el kell viselni. Nem. Ő azt mondta, hogy ha egy uralkodó nem tölti be az Istentől ka-pott hivatását, akkor el lehet kergetni. Sőt, a zsarnok ölési elmélet szerint, szükség esetén meg is lehet ölni. Ám, itt mutatkozik meg Kálvin konzervativizmusa: ezt csak koronaherceg teheti meg. Tehát olyan, aki egyébként az öröklés rendje szerint jogosult lenne később uralkodni. Egyrészt minden zsarnokság ellen van, a szabadság embere, de ezt a sza-badságot csak, mint rendezett életviszonyt tudja elképzelni. Ő nem tudta pártolni azokat a hugenottákat, akik azt mondták, hogy kapát és kaszát vesznek, és elmennek Párizsba a királyhoz, hogy kikiáltsák a szabad köztársaságot. Mondhatnánk azt, hogy Kálvin király-párti volt: nézzük meg a kommentárjai ajánlásait - uralkodóknak ajánlja őket. Az Institutiot a francia királynak ajánlotta. Mégis azt kell mondanunk, hogy az ő igazi konzervativizmusa volt az igazi erő, ami tudott változtatni a világon.

Nekem mindig az a kérdés a radikalizmussal szembesülve, hogy mi lesz belőle. Felfordul a világ vagy megváltozik a világ? Ha a radikalizmus csak annyit tud tenni, hogy felfordul a világ, akkor én abból nem kérek. Ha a radikalizmus világot változtató, formáló és az isteni rendet visszaigazító erő, akkor érdemes radikálisnak lenni. Kétségtelen, hogy a magyar történelemben a reformáció óta a protestáns egyházak, és így a református egyház is, mind tagjaiban, mind vezetőiben hajlamos volt a radikalizálódásra.

Ezt a történelmi helyzet hozta magával. Amikor nem volt vallásszabadság, amikor elvették a reformátusoktól a templomokat, amikor rekatolizáció folyt, amikor kimondták, hogy Magyarországot katoli-kussá, koldussá és németté kell tenni, akkor egy kuruc tábori pap nem lehetett más, mint radikális, a Habsburgok nézőpontjából? Vagy amikor 1848-ban a pápai és debreceni diákok felcsaptak honvédnak. Természetesen a bécsi udvar felől nézve, vagy a Szent Szövetség politikájából tekintve mi mások lettek volna ők, mint radikálisok?

A XX. század-ban alapvetően megváltozik a kép, hiszen a korábbi idők patrióta típusú, elkötelezett radikalizmusa, ami sokkal inkább érzületi radikalizmust jelent, alapvetően megváltozik, hiszen a XX. század radikális politikái nagy összességükben egyházellenes és keresz-tyénellenes politikák voltak. Gondoljunk a két nagy, radikális mozgalomra: a bolsevizmusra és a nemzeti szocializmusra. Mind a kettő azt állította önmagáról, hogy radikális. A gyökerekig elható, a világot felforgató. Így is énekelték az Internacionáléban, hogy felfor-gatják a világot, a múltat mindenképpen eltörlik. Egy új világ nevében léptek fel, melyet nem a régire építettek fel, hanem a régi romjain akartak felépíteni. Innentől kezdve egy na-gyon érdekes tünemény jelenik meg. Például beszélhetünk a két világháború közötti jeles református személyiségekről: egyrészt rendkívül konzervatívnak tűnnek, értékmegőrző-nek, nagy változást nem akarónak. Azt lehetne mondani, hogy királypártiak vagy királyság-pártiak. Gondolhatunk itt Tiszára vagy, kérdezhetjük Ravasz Lászlót, hogy republikánus volt-e vagy magyar királyságpárti.

Ugyanakkor, ami a társadalmi igazságosságot jelenti, a radikális hangütés továbbra is megjelenik. Például, a két világháború között a református lelkészi kar jelentős része, ha szabad ezt mondani, szociálisan elkötelezett. Ha megnéz-zük, hogy a Kisgazdapárt alakulásakor kik a főszervezők, kik kapnak vezérszerepet, akkor azt látjuk, hogy nagyon sok református ember ott volt. Ugyanakkor az eredetileg induló Kisgazdapárt egy plebejus, jogokat követelő, szociális típusú párt. Nem szocialista, de szociális típusú párt. Birtokrendezést akart, földreformot, méltányos agrárgazdaságot akart. Ezek alapvető társadalmi követelések.

Az 1948 utáni időszakról nem akarok beszélni, mert borzasztó mókuskerékbe került nem csak a Református Egyház, hanem az egész ország, amitől még mind a mai napig szédülünk. A mostani időszakra tekintve is szeretném ezt a megkülönböztetést fenntartani, mert egy dolog egy politikai radikalizmus szelébe kerülni, kifeszíteni a vitorlánkat és ideig óráig eljutni, vagy mozgalomba szerveződni nagyon radikálisnak tűnő, határozott, erős követelésekkel, olykor talán szélsőséges és lehetetlen követelésekkel képviselete okán. A modern radikalizmust sokszor az jellemzi, hogy lehetetlenek a követelései. És más dolog határozottan és radikálisan evidenciák mellett kiállni. Úgy látom, hogy ha madártávlatból tudjuk nézni a dolgot, persze saját magunkat, a mi korunkat nem tudjuk, de ha mégis megkapjuk az Úristentől ezt a bölcsességet, akkor most is láthatjuk azt, hogy ha megszólal a Református Egyház, esetleg radikálisnak tűnik. De meg kell kérdezni, hogy tényleg radikalizmus az, hogy a kettő + kettő = négy, a jó az jó, a rossz az rossz, a tiszta az tiszta, a hazug az hazug? Én ebben semmi radikalizmust nem látok, ezek evidenciák.

Olykor azonban alakulhat úgy a társadalmi helyzet. Most ezeknek a kimondása is radikalizmusszámba megy. Ettől nagyon határozottan meg kell különböztetni azt, amikor olyan hangok szólalnak meg, amelyeket részben átment a történelem, részben pedig múlandó érdekeket szolgálnak. Szoktam mondani, hogy feltehető, hogy 20 esztendő múlva Magyarországon a politikai pártokat már nem azon a néven fogják nevezni, amin ma nevezik. Nem érzem magam késztetve arra, hogy életemet és véremet adjam egy olyan politikai alakzatért, amely 20 esztendő múlva nem lesz a magyar politikai palettán. Ezért nem olyan érdemes, legalább is az én számomra, radikálisnak lenni. De amikor a keresztyén ember a hite kötelezettségéből a tanúságig, sőt vértanúságig menően kiáll alapvető evidenciák mellett, az egy másik típusú radikalizmus vagy radikalitás. A szomorú az, hogy a mai ember erre a radikalizmusra nem annyira vevő. A rövid távú, provizórikus, pillanatnyi érdekeket szolgáló radikalizmus érdekesebb és izgalmasabb.

Reformátusok levele 2006